Már első este megfogalmazódott bennem a kifejezés, szinte most is érzem a hangulatát: rendszerszintű méltóság. Lehet, hogy hallottam már így, összekapcsolva és ebben a kapcsolatban értelmezve előtte is a két szót, de ha nem, akkor azóta tudom, hogy mi definiálja, hogy mit jelent. És melyik helyeket jellemzi. És kiket jelenít meg nekem. Eddig azt hittem, hogy csak az én kórházam különleges, természetes jellemzője a rendszerszintű méltóság – akkor hát használjuk így – és ezzel egyedi, nincs más ilyen, különbek vagyunk másoknál. De láttam egy másikat. Nem szerettem volna, nem akartam ezt a tudást, de az élet néha nem kérdezi, hogy hogy lenne jó. Nekem akkor nem volt jó, de velük volt a lehető legjobb nem jól lenni.
A világ legjobb helyén dolgozom, csupa olyan ember között, akiktől nap, mint nap tanulok valamit. Érdekes, de legtöbbet a méltó bánásmódról, az emberi lét tiszteletben tartásáról – pedig azt hittem, hogy ebben profi vagyok, tájékozott, tapasztalt, hozzáállásom követhető (pökhendibb pillanataimban követENDŐnek is gondoltam). Talán ez így igaz is, nagyjából (a pökhendiségről leszoktatott az élet), és ha én alapvetően jól működöm, kórházi munkára alkalmas lelkem van, elégedett lehetek azzal ahogy, az emberekkel bánok, akkor sejthető, hogy milyen lelkek azok, akik ekkora csodálatot váltanak ki belőlem, és mennyi sok jót tehetnek. Néha körbenézek az osztályon, mintha kívülről látnám magamat és hirtelen elönt az aggodalom, hogy fogom én ezt ugyanolyan erővel bírni, mint ők, egyáltalán, nem is tudom, hogy kerültem ide. Hogy volt ekkora szerencsém, hogy vészeltem át a kezdeti időket, hogy volt merszem ebbe belevágni. Aztán hozzám szól valamelyikük, emlékszik arra, hogy mit meséltem neki tegnap vagy régen, érdeklődik a hogylétem felől, bevesz a csapatba, panaszkodik nekem, meghallgatja az előadásaimat, komolyan vesz, majd elmegy ultrahangozni, becsövezni, leszívni, műteni, műtőbe gurítani, branült kötni, ágyazni, felvenni-átadni-zárójelentést írni, lufit fújni, sétálni a szabadban, altatni, melegszendvicset vinni egy gyermeknek, szülinapi tortát szerezni, mosni egy anya ruháját, felíratni egy ismerős orvossal popsikrémet – „mert az jobb, mint a sima gyógyszertári, majd én elmegyek érte édesanya”, Ct-zni, szülőket megnyugtatni, beosztást szervezni és aztán újra szervezni, műtéti beosztást koordinálni, oltást beadni. Minden egyes nap elgondolkozom rajta, hogy hogy bírják ki, én olyan vagyok egy munkanap után, mint akit kimostak. Hogy tudják felajánlani a gyermeknek még munkaidőn túl, hogy hoznak neki Mekit, hogy hoznak a rászorulóknak otthonról ruhát, hogy csinálnak farsangot? És hogy lehet ennek a szemléletnek megfelelni, ha új tagja vagy a csapatnak? Sokáig azon voltam leragadva, hogy egyáltalán jól hallok, tényleg kérnek, szépen kérnek és ilyen szépen kérnek? Nem utasítanak, tényleg ilyen tisztelettel beszélnek velem, tényleg előre megszavazzák nekem és a szakmámnak a bizalmat? Tényleg, megint aggódnak értem és gondoskodnak rólam (is), igyekeznek tehermentesíteni, amikor életem legnehezebb szakaszát élem? Megint megállt valaki a folyosón, hogy „hol vagyunk most apukámmal?”, megint megöleltek? Tényleg. Nem is értem, de tényleg. És jobbá akarják tenni a világot, igyekeznek fejlődni, közben tisztelettel adózni a hagyományoknak, szeretik a kórházukat, a kórházunkat, tesznek érte. És megköszönik, ha dolgozom, ha csak ellátom a feladatomat, ha segítettem, őszintén: tényleg. Ez a legdurvább, mindig megköszönik – még mindig nem tudtam megszokni, még mindig meghat. Emlékszem, amikor elhatároztam, hogy ehhez szeretnék felnőni, így szeretnék dolgozni, ahogy ők, emlékszem a pillanatra. Pedig talán épp egy apróság volt, fel sem tűnne egy másik napon, nem a leghangzatosabb sztori – az intenzíven voltam és egy édesanyával beszélgettem, amikor az ápoló kötést cserélt, hangtalanul, előzékenyen, helyet adva nekem. Amikor végzett, rajzolt egy smiley-t a tapaszra és annyit mondott az édesanyának: ettől múltkor is nagyon jó kedve volt a kicsinek. Egy pár hetes baba édesanyjának, egy szívműtét után. Meg akarok felelni ennek a csapatnak, illeszkedni akarok a szemléletbe. Mert csupa jó ember, aki csupa jót akar – magasra teszik a lécet, fel kell kötni a bugyit közöttük, miattuk.
Amikor megérkeztünk apuskámmal „a Királyhágóba” és eltelt az első nap, akkor már tudtam, hogy ez a kórház, ez az osztály is ilyen, itt is ilyenek az emberek. Rendszerszintű méltóság uralkodik, itt is, hihetek a szememnek. Nyugodt lehetek, vigyázni fognak édesapámra és vigyázni fognak ránk. Tudják, hogy mi van velünk, értik a szakmájukat, de ami a legfontosabb: jó emberek. A fejétől bűzlik a hal, hálistennek, a jóság itt elterjedt és megszilárdult, azt éreztem, hogy kiveti magából a rosszat, nem férkőzhet be méltatlanság. Akármikor köszöntem, gratuláltam, hálálkodtam nekik ottlétünk alatt, orvosnak, ápolónak, dietetikusnak, főorvosnak, a válaszok mindig egy irányba mutattak: a csapatnak köszönhető. Itt alap ez a hozzáállás, elvárt a szemlélethez való igazodás, anélkül nem megy, itt nem. Hilda nagyon jó vezető, a csapatnak köszönhető, nagyon jól tudunk együtt dolgozni – és ezek variációit, kinek hogy engedte a habitusa. Talán már első nap, amikor megérkezett apukám – már az csoda volt, hogy fogadták őt, hogy ennyi idő alatt, hogy ilyen nyitottsággal a velünk járó feladatokra – bejött a szobába a főorvos. Olyan hangja van, hogy egy másodperc alatt megjelenik a lelki szemeink előtt egy tisztás a sűrű dzsungel közepén és látjuk, hogy ott ül egy ember, sok beteg árva gyermek veszi körül és két kezelés között kártyáznak (bevallom a képen én látok még egy cigit is lógni a doktor úr szájából, de semmi presszió, éljen a szabad képzelet). Nem tudom, hogy gyógyított-e valaha árva gyermekeket a dzsungel közepén, de pár mondat után elhittem volna neki. Az első beszélgetésünkben rám szólt, amikor azt mondtam – sok egyéb más mellett – , hogy öröm látni a dolgozókon a mosolyt, jó érzés a betegnek és biztos jól tartja őket a kórház: nem azért mosolyognak, mert jól tartjuk őket, hanem mert ilyen a szemléletünk (ja, és Hilda nagyon jó vezető, egyébként pedig ugye a csapat, a csapatnak köszönhető). Komolyan vett, közös feladatnak éreztem apuskám ápolását, segített, nekem. Nem csak apukámnak vagy a többieknek, nekem. Átsegített, megértett, egy követ fújtunk, nem vitte túlzásba, hagyta, hogy végezzem a dolgom, csak elmondta, hogy milyen nehéz lesz, hogy mire figyeljek, hogy érdemes csinálni. Nem mondta, hogy nem kell elbúcsúznom, nem mondta, hogy csoda fog történni, de tudtam, hogy a lehető legbékésebb elmúlást kapjuk majd tőle, az osztályától. És mindig köszönt, apuskámnak külön, mindig őt kérdezte először, mindent megbeszélt vele. Ahogy a többiek is, végig tisztelettel és türelmesen bántak vele, velünk. Egyszer sem hibáztak, nem jöttek ki a sodrukból, nem mondtak nemet, nem mulasztottak, nem voltak tiszteletlenek, nem nyúltak durván hozzá, nem kérdőjelezték meg a fájdalmát, nem hagyták ki a fürdetést, nem fáradtak utánajárni, hozni, ötletelni, kipárnázni, még egy párnát hozni, viccelődni, úgy rábírni édesapámat gyógyszerbevételre, hogy pálinkának álcázva koccintani kérik. „Sajnos Kálmán, nekem már nem jutott meggy, beérem a törköllyel, egészségünkre!” A „feles-pohár” egy fémből készült gyógyszeres pohárka volt, nem volt átlátszó, mindegy volt, hogy meggy vagy törköly van benne. Nem volt szükség a poénra, ráadás volt a műsor, este hétkor, amikor már fél órája túl voltak váltáson – de apuskám ragaszkodott ahhoz az ápolóhoz (bizonyíték a jó ízlésére), hát az az ápoló maradt még. És volt még a köszönés, náluk is, mindig. Köszöntek, mindenki köszönt, beköszönt és elköszönt, rámköszönt és előre köszönt, ha nem is volt aznap velünk, ha nem is történt változás, ha éppen tartottuk magunkat és nem szorultunk vigasztalásra, akkor is köszöntek. Mindig, tényleg.
Van egy polcom, ahol a munkával kapcsolatos könyveim vannak. Egyik nap a kislányom levette az egyiket, kérdezte, hogy mi a címe? Létezik-e jó halál?, válaszoltam volna, ha igazat mondtam volna, de nem mondtam igazat, és az szaladt ki a számon, hogy: Létezik-e jó kórház? A kislányom szerint igen – nem volt még kórházban, koppkopp – , és ő nagyon bölcs, még ha szerencsére tudása nélkülözi is a gyakorlati tapasztalatot, egyetértek vele. Az igaz válasszal is, bármilyen nehéz is leírni. Létezik jó halál, de legalábbis a jó halálba menetelés feltételeit meg lehet teremteni. Én a saját szememmel láttam, saját lelkemmel éreztem, az én édesapámnak megadták. Végig, mindenre azonnal reagálva, a mi gondolataink előtt járva mérföldekkel, vezetve és támogatva az úton őt és minket. Biztos vagyok benne, hogy egyszer könyv fog születni róluk, mindenkiről, egyesével – a tetteikről, a munkájukról, arról, amit adnak ezzel az embereknek. Biztos vagyok benne, hogy megérdemelnék. Megérdemelnék, hogy valaki igazán jól ki tudja fejezni, le tudja írni, meg tudja fogalmazni háláját és köszönetét – remélem, őszintén, hogy az én próbálkozásom is érhet valamit.
Az egyik könyv főszereplője egy számomra igazán értékes ember, életem váratlan ajándéka lenne. Egy profi szakember, egy mélyen érző férfi, akit ápolónak teremtettek és az is akar lenni, hálásak lehetünk az ilyen együttállásokért. Azt az embert, aki végigkísért édesapám életének utolsó pár hetében. A legfontosabb pillanatban is velem volt, örök kapcsolódásra ítélve lelkem egy részét.
Végig, a sok hét alatt jól elvoltunk, kijöttünk egymással – odaillő volt, hogy ő volt velem az utolsó előtti napon. Illetve végülis az utolsón, ha „A” pillanattól számoljuk, akkor „A” 21 órában történt. Abban „A” 21 órában, amit a közösen vészeltünk át egy valamikor, pár hete még idegen csapattal: a végső búcsút, egy élet befejezését, egy család veszteségét. Egy élet, egy családi élet legintimebb pillanatában voltak velünk, van-e ennél bensőségesebb, szélsőségesebb, intenzívebb helyzet. Marci is komolyan vett, nem csak „A” 21 órában, mindig. Ez alapozta meg, hogy bízott bennem, bízott magában, cselekedni mert. Megértette, hogy elkezdődött, hogy ez az „A” pillanat, amiről hetek óta beszélünk, tapogatózva készülünk, tudakolódunk egymásról, kinek mi a tapasztalata, ki hogy vészeli át az ilyesmit. Elbírta a rettegésem, intézkedett, oxigént hozott: segített édesapámon, ott volt egy Marcinyit és magunkra hagyott. Egyszerűen csak elérhető volt, egyszerűen csak velem sírt, egyszerűen csak megcsinálta, amit kellett. És ő sem mondta, hogy hátha még jobb lesz, hátha ez mégsem az, hátha érdemes majd megkérdeznünk a műszak végeztével a búcsúnál, hogy melyik napra van legközelebb beosztva. De velem, velünk fájt Ő is, szegény, úgy kínlódott, éreztem. Furcsa helyzet ez – nem való egy ilyen léleknek az ilyen szenvedés, mégis ilyen lelkek bírják ki és tudnak igazán jól segíteni a szenvedőkön. Vele volt a lehető legjobb nem jól lenni.
Szóval egyszer majd úúúgy meghálálom Nekik, egyszer majd kitalálom a módját, egyszer még úgy megfogalmazom, egyszer még megölelem őket. Vágyom arra a mosolyra, ami a főorvos úr arcára ült ki, amikor megkérdeztem egy beszélgetésünk végén, hogy megölelhetem-e? „Nem tudom, ölelkezős fajta vagyok én?” Igazából nem az övé volt a döntés, az ölelés elkerülhetetlen volt, de az illem az illem, így legalább megkérdeztem és örültem, hogy nem egy ellenkező főorvost kellett végül így is, úgy is megölelnem. Alaposan. Olyan nehéz, hogy néha csak ennyink van, csak egy ölelés (ami legalább alapos). Annyira jó lenne adni valamit, nagyot és értékeset, igazán hatalmasat, óriásit, gigantikusat. És milyen furcsa is, az ő számára a munkanap egy – remélhetőleg kellemes – pillanata, egy miért ne? gesztus, egy elegáns megnyilvánulás, talán értékes szakmai pillanat, a hálára adott érett reakció – hát akkor öleljen meg a bolond nő. A bolond nő számára pedig maga volt a minden abban a pillanatban, maga a rendszerszintű méltóság. Tudtam, hogy rossz világ vár ránk, de a lehető legjobb nem jó világot kaptuk. És az azóta felborult világon nincsenek szavak arra, hogy mennyire hálás vagyok ezért.
