Egy tál leves az öreg indiánnak
Volt egyszer egy indián. Erős volt és okos, törzse büszkén követte őt és iránymutatásait. Különleges indián volt: egyszerre megfontolt és újító, fegyelmezett és határfeszegető. Rendszerszerető és forradalmár, aki őszintén és – ha szükséges volt – szigorúan szeretett. Talán manapság életművésznek hívnánk, azt mondanánk rá, hogy van stílusa, jól tud élni. Olyan vezető volt, aki tekintélyével vívta ki a törzs tagjainak elismerését: nem kérte, nem esdett érte, egyszerűen úgy élt, hogy a törzse azt érezte, érdemes őt követni. A tekintélyével jól gazdálkodott, ha hozzá fordultak, akkor nem volt alkalom, hogy segítség nélkül maradtak volna. Kivette a részét a munkából, nem kérte törzse tagjait, hogy szolgálják ki, nem okozott gondot, problémát: viszont mindent megoldott. A törzs mellette biztonságban volt, mindig volt ételük és fedél a fejük felett, a taníttattásukért minden áldozatot meghozott és ami a legfontosabb: szerette őket, tiszta szívből. Szerette őket, el is mondta nekik, meg is ölelte őket, amikor csak alkalma nyílt. Büszke volt Rájuk és ezt ki is mondta. Nem félt a szavaktól, nem félt attól, hogy gyengének látszik majd: talán épp ez adta kivételes erejét. A feltétel nélküli szeretet.
Szerette az életét: szeretett táncolni, szeretett mulatni, szeretett beszélgetni, szeretett játszani, szeretett új dolgokat kipróbálni, szeretett dolgozni, szeretett alkotni, szeretett jókat enni és jókat inni, szerette élvezni az életet. De legfőképpen a törzsét szerette, örökké és fáradhatatlanul. Szépen éltek együtt, mindent megosztva egymással.
Az indián sokszor kérte a törzs tagjait, melegséggel a hangjában: ha majd öreg leszek, csak egy tál levest adjatok nekem nap, mint nap. De az öreg indián olyan sokáig nem volt öreg, hogy a törzs szinte meg is feledkezett arról, hogy egyszer bizony eljön az idő. Eljön majd az idő, amikor nekik kell gondoskodni, amikor nekik kell fáradhatatlannak lenni, amikor nekik kell segíteni. Amikor meg kell főzni a tál levest.
Egy napon észrevették, hogy az indián hangja megbicsaklik, ha beszélgetnek. Egy másik napon észrevették, hogy már botot visz sétáira, egy harmadikon pedig meghallották, hogy az indián öreg lett. Öreg lett és alattomos betegség kínozza. A törzs elveszve érezte magát, kétségbeesett és jajveszékelt, de aztán eszükbe jutott, ahogyan az indián élt, amit az indiántól kaptak, amikor még fiatal volt. Erőt, éleslátást és bátorságot. És soha ki nem merülő szeretetet. Minden követ megmozgattak, hogy segítsenek, a világ minden tájáról hívtak tudós embereket, minden könyvet elolvastak. Mígnem egy napon érkezett egy bölcs és azt mondta: Főzzétek meg a tál levest az öreg indiánnak.
Kérdezték erre a törzs tagjai – Mit tegyünk a levesbe?
Bátorságot. – felelte a bölcs. Segít majd az öreg indiánnak, hogy kiállja a betegség próbáit.
És még mit? – kérdezte a törzs.
Méltóságot. – felelte a bölcs. Segít majd az öreg indiánnak, hogy megőrizze önmagát, hogy megőrizze emlékeit és továbbadja a törzs tagjainak.
És még mit? – kérdezte a törzs.
Tiszteletet. – felelte a bölcs. Segít majd az öreg indiánnak, hogy végiggondolva életét lássa az igazságot, lássa, hogy mennyi jó alakult létezése nyomán a világban.
És még mit? – kérdezte a törzs.
Orvosságot. – felelte a bölcs. Segít majd az öreg indiánnak megküzdeni a fájdalommal.
És még mit? – kérdezte a törzs.
Egy-egy darabot a lelketekből. – felelte a bölcs. Segít majd az öreg indiánnak boldognak, békésnek és elégedettnek maradni.
És még mit? – kérdezte a törzs.
Szeretetet. – felelte a bölcs. Mert abból végtelen jár ennek a nemes, öreg indiánnak.
A törzs álló nap főzte és felszolgálta a levest, mikor már alig volt ereje az öreg indiánnak, akkor a legnagyobb gyengédséggel kanalazták a szájába. Fürdették és etették, meséltek és zenéltek neki, sétálni vitték és beszéltek hozzá, védték és óvták őt, őrizték álmát, gondoskodtak róla. Fogták a kezét, amikor már csak azt lehetett, nem hagyták el egy pillanatra sem. Az öreg indián élvezte, habár nehezére esett látni a törzs tagjainak szemében a fájdalmat. Kedveskedett nekik, nem panaszkodott, talán először hosszú élete során merészen és gyengéden fogadta el a törődést. Olykor, a hozzá legközelebb állókkal megosztotta kényelmetlenségét: nem szeretem, ha kiszolgálnak és nem tudom visszaadni, nem tudom meghálálni, nem szeretem, ha miattam fáradnak a törzs tagjai.
A törzs tagjai könnyes szemmel válaszolták neki: Te már mindent elvégeztél, mindent elrendeztél, mindenkit biztonságban tudhatunk. Miattad. Kérlek hagyd, hogy kicsit visszaadhassunk belőle, hogy szerethessünk, hogy gondoskodhassunk, hogy most mi aggódjunk – amíg lehet. Hogy enyhíthessük fájdalmadat és békét hozzunk lelkedbe. Hogy szerethessünk, feltétel nélkül.
Az öreg indián pedig megértette és lassan megnyugodott. Megsimogatta a törzs tagjainak arcát, csókot adott homlokukra, majd elmosolyodott és végül azt mondta:
Szerettem ezt a levest, ahogy az életemet. Elégedett vagyok vele, ahogy az életemmel.
És meghalt.
