Megint kórház, megint éjszaka, megint hétvége és én megint rettegek. Tudok-e (elég) hálásan nézni? A pad legalább megint hideg, kétes értékű állandóság.
Kérlek, nézz ide, csak egy pillanatra, csak egy villanásra találkozzon a tekintetünk, kérlek. Abból simán megállapítom, hogy életben marad-e édesapám, hogy Téged érdekel-e, hogy dühös vagy-e épp az ellátórendszerre és a beteg utakra vagy arra, hogy nincs hely az osztályodon és egyébként sem ide tartozik, hogy lesz-e ma átmeneti felmentés, átveszed-e picit a szorongásom? Egyáltalán, gondolatban legalább tegezhetlek?
Legjobb lesz, ha folyamatosan hálásan nézek, megpróbálom. Besűrítem az összes hálámat abba a tekintetbe, aminek megvillantására talán a következő órákban esélyt kapok. Beleteszek majd mindent, persze a könnyeket nem, az túlzás, még a végén nem veszel komolyan, azt hiszed gyenge vagyok. Türelmetlenséget sem lehet, még a végén úgy véled, hogy türelmetlen vagyok, pedig tudhatnám, hogy a pár óra várakozásnak bele kell férnie. Tudhatnám, hogy a valóság nem olyan, mint a Vészhelyzet, ahol George Clooney rohan édesapád megmentésére, folyton csak fut, de legalább látszik, hogy kapkod. Kedves doktor úr, nem kellene Neked is legalább szaporáznod a lépteidet? Nem tudom, így inkább nem is vagyok türelmetlen, az nem tesz jót és már régóta megfigyeltem, hogy furcsamód még a folyamatokat sem gyorsítja meg. Mi is maradt akkor? Bizalom, csodavárás, méz édes mosoly, izzadtságszagú dicséretek (talán pitizésnek is hívják) és a hála. Megvan igen, a hála!
Akkor hálásan nézek, az tuti beválik. Akkor jönni fog valaki, kiderül, hogy mire várunk, talán édesapám nevére is rákérdeznek, hátha a kórtörténetet is elmondhatom, profi vagyok benne. Azt a részt nem szeretem, amikor az áttéthez érek, a szepszis jön és a zavarodottság és ezzel együtt a szürke suhanás hallgatóságom szemében. Tudom, egyszerűen tudni lehet, hogy arra gondol, vajon tudom-e. Tudom-e, hogy ez mit jelent, mivel jár, mi következik és mit tud kínálni ez az osztály? Sejtem, ahogyan azt is, hogy ez neki nem elég. Ki kell(ene) mondanom: tudom, hogy édesapám meg fog halni.
A suhanás után már az új filteren át társalognak a gondolataink – ő tudja, hogy én tudom, tudja, hogy ettől még jelen pillanatban nincs máshol helyünk, tudom, hogy elvégzi majd a dolgát, tudja, hogy úgysem megyek el, mert úgysem fogadnák máshol sem apukámat, hogy értem, hogy a rendszer nem kínál helyet a magunkfajtának és tudja, hogy megértem, de nincs választásom. Ha a fene fenét eszik, ha el is megyek oda, ahova ilyenkor szívesen küldenének: a fémpadon kókadozik lázas apukám, az egyetlen lehetőség, hogy itt maradok és támasztom őt, amíg megkapom a dokitól támaszt. És persze a hálás nézés, az még van nekem.
Nem tudom, hogy kerülni fog-e az éjszakát magára vállaló dokifiú, hogy akar-e majd beszélni velem erről, felkészít majd? Meglátja, hogy próbálok hálásan nézni? Ha egy kocsmában találkoznánk, akkor a sarokba ültetném és elmagyaráznám neki, hogyan kell köszönni, hogy mi az a méltóság, hogy kisfiam az idősebbel tisztelettel bánunk (a kiszolgáltatottságról beszéltünk már? Hogy az intelligenciát épp az jelzi, ha nincs szükségünk annak állandó emlegetésére? Talán majd később, új szinteken…) – talán még piros pontot is kapna, ha figyelne szépen. De nem megyünk kocsmába, így csak az én tiszteletem marad az igyekezete felé, az életkora felé, az orvoslás felé, a helyzet felé. Meg a hálám, igen. Ha beérem azzal, ami jut, amit tudnak adni, ha tudom, hogy nem elég, de ennyi van, akkor lehet hálát érezni? És az a huszonéves doki tudja majd, hogy ez az? Van esélye meglátni, ha őt is nyomasztja a döntés kényszere, a felelősség, a tekintély – neki milyen filtereket adott ez a nap?
Tehát hálásan nézni, csináljuk akkor. Mit is várok ettől a nézéstől, amit alaposan kidolgoztam? Információt, törődést, hogy lássák, hogy én bizony az a hozzátartozó vagyok, aki tud és akar is hálásan nézni. Igaziból csak azt szeretném, hogy édesapámmal jól bánjon. Ne bántsa őt. A kedves szó plusznak számít vagy az ápolással automatikusan jár? Hálásan kell érte nézni vagy ez az alap? Nehéz eldöntenem, mindenesetre nézek továbbra is a sokat gyakorolt módon, abból baj nem lehet – talán. Az éjszakai kórházba-járásnak van egy sajátos hangulata, egy extra mia fenét csináljak? érzés, egy extra adag hála, hiszen miattunk ébred fel az orvos, a szobatárs és egyébként ki számított ránk, utálatos dolog bejelentés nélkül érkezni. Náluk a labda, szívességet kérünk, mert egyedül nem tudjuk megoldani a rendelkezésre álló készletekkel – már a beismerés is milyen összetett. Kínzó, hogy már nem az én szintem a döntés, megkönnyebbülök attól, hogy nem nekem kell döntenem, a tekintélyt parancsolom épp annak a személynek, aki egész életében parancsolta nekem a tekintélyt. Tudom, hogy nem akarsz menni apus, de én már kevés vagyok, az a következő lépés, hogy idegenekhez kell fordulnom. Igen, tudom, hogy annyira rosszul vagy, hogy épp az idegeneket nem akarod, ígérem következő életemben onkológus, aneszteziológus, urológus leszek, de most szállj be szépen a kocsiba. És szorongok és aggódom, imádkozom és könyörgök: csak egy jó szó legyen neki, csak ne nézzék le, csak bánjanak vele méltósággal. Éljenek jól és elegánsan a fehér köpeny adta hatalommal, szolgáljanak rá a bizalomra, feleljenek meg az elvárásnak, ne éljenek vissza az alárendeltségünkkel.
Tudom, hogy lehet ilyet, nap, mint nap tapasztalom, látom az empatákat, a jókat: nekem gyönyörű angyalok és az emberség méltóságteli vezérei. Zsigerileg jót akarnak, mert zsigerileg jót gondolnak – nem az én apukámmal jók, hanem egyszerűen csak ilyenek és mi élvezzük a hasznát. És tudom, ha velük marad apukám, akkor biztos és kedves kézben hagyom, gondoskodás jut majd neki a gyógyszerek, a fájdalom, a csövek és a rosszullét mellett. Keresik majd a kényelmét, amennyire lehet, szigorúan szeretik majd – tudják, hogy nem szívesen mozog, de mire ezt megbeszélik, már végig is sétáltak az osztályon. Beszélnek majd velem, meghallgatnak, ellátnak jótanáccsal, megértenek. És tartják a határaikat, mert valakinek azt is kell: nekik mindenképp, mert kellenek nekünk, hogy gondoskodjanak rólunk, vigyázzanak ránk és jó esetben meggyógyítsanak. Nem jó esetben kibírják velünk a veszteséget, ahogy annyi minden mást is. Több kórházi éjszakán csak reménykedtem: ugye ezúttal közülük választ édesapámnak a sors? Most sok-sok éjszaka óta a bőrömön érzem, hogy mekkora adomány a létezésük. Most azért könyörgök, hogy ami jut nekünk, abban ők kísérjenek minket.
Az ő tekintetük nem kerül el: még a hálás nézésemet is elbírják.
Ápolók, orvosok, szakdolgozók, egészségügyisek! Légysziiii bírjátok még, bírjátok ki, bírjátok el: a feladatot, a terhet, az elvárást, a betegeket és a hozzátartozókat. Segítsetek nekünk és mondjátok meg, hogy mi hogyan tudunk segíteni Nektek. Vigyázzatok magatokra, hogy vigyázhassatok ránk, mert nálatok a tudás, ami nélkül nekünk nem marad más, mint a hálás nézés – amit elbírtok, ugye?
